Vannak olyan órák, amelyek esetében a műszaki jellemzők, a történelmi kor, amiben megjelentek és az óra konkrét háttértörténete egy egymástól elválaszthatatlan kerek egészet alkotnak. Az Omega Speedmaster például összefonódott az űrversennyel, vagy a Rolex Submariner a mélytengeri kutatásokkal, de a Cartier Santos és a repülés kapcsolata is hasonló viszonyban áll. Ugyanakkor nem csak ezeknek a jellemzően európai, kékvérű elitklubnak vannak ilyen ikonjai, hanem a felkelő Nap országában a Seiko háza táján is akadnak emblematikus modellek, olyanok, mint az 1970-ben megjelent Diver 6105.
Ezt az órát több tényező is híressé tette. Az egyik Naomi Uemura japán úriember, aki egy ilyen órát viselt a 18 hónapon át tartó kutyaszános utazása során Grönlandtól Alaszkáig, ami körülbelül 12 000 km-es embert és órát egyaránt próbára tevő kihívást jelentett. A másik nevezetes esemény a Diver 6105 életében a vietnami háború volt, a harmadik pedig egy legendás mozifilm, Francis Ford Coppola Apokalipszis most című magnum opusa. 2021-ben a Seiko-nál úgy gondolták, hogy a hangzatos „Modern Re-interpretation” címszó alatt készítenek belőle egy újabb kiadást, de megragadják a lehetőséget, hogy egy kicsit elrugaszkodjanak a rájuk jellemző konzervatív színektől és formáktól, hogy álmodhassanak valami merészebbet.

„Seiko kapitány manapság ilyen órákat gyárt?” - John Fujioka - Kincs, ami nincs (1981)

Seiko kapitány nem csak hogy órákat gyárt, hanem egyenesen több harcoló alakulatot is hadrendbe állít, ha a szükség úgy kívánja. Márpedig úgy kívánja, mert az olyan ikonikus darabok esetében, mint a 6105 nem elég egyetlen kiadás.
A kínálat tetején találjuk az SLA033 1970 Diver's Re-Creation Limited Edition, SLA051 1970 Divers Modern Re-interpretation, SLA049 Naomi Uemura 80th Anniversary Limited, SLA061 Uemura Limited Black Series, SLA069 Prospex X The Naomi Uemura Limited modelleket. Ezekből csupán 1200 darab készült (a 069-ből csak 500), és mindegyik a felsőkategóriás 8L35-ös szerkezetet kapta, ami meglehetősen közeli rokonságot ápol a 9s55-tel, ami már a Grand Seiko órák kiváltsága. Az árcéduláik átlépték az egymillió forintot, a vége pedig olyan másfél milliónál állt meg. Küllemében, színeiben, méreteiben az SLA033 állt a legközelebb az eredeti 6105-höz, a többi modell inkább számlapban, lünettaszínben, vagy a tok PVD bevonatában különböztek egymástól. Készítettem egy képet, hogy egymás mellett láthassátok a különböző változatokat. Könnyen lehet, hogy más piacokon léteztek egyéb kiadások is, de nekem ezeket sikerült fellelnem.

A képek forrása: https://www.seikowatches.com/global-en/

Bizonyára a Seiko is érezte, hogy a 6105 nem lehet kizárólag a tehetősebbek kiváltsága. Különösen azért nem, mert a 70-es években ez nem számított egy túlzottan drága órának. Felkerestem egy 1970-es Seiko katalógust (ami nem mellesleg szórakozásnak is kitűnő, ajánlom mindenkinek, mert csodákra bukkanhat benne az ember), és megkerestem benne az ősmodellt, aminek az ára 17500 yen volt. Kíváncsi voltam, hogy mennyi lehetett akkoriban a japán átlagfizetés, és bár az ilyen adatokat óvatosan kell kezelni (különös tekintetettel, ha a KSH-nak bármi köze van hozzá), de azt találtam, hogy olyan 69000 yen körül mozoghatott. Ha abból indulunk ki, hogy egy tisztességes, japán „jómunkásember” ennek a felét meg is kapta, még akkor is futotta neki erre az órára egy havi fizetésből. Természetesen a tévedés jogát fenntartom.
Ezen a ponton meg is ragadom a lehetőséget, és teret engedek egy személyes véleménynek, miszerint a Seiko bár hibátlan munkát végzett ezekkel az újrakiadásokkal, de a modell szellemiségével kicsit talán szembement. Az eredeti 6105 egy nagyon magas építési minőségű óra volt, elérhető áron, az újak viszont már egyértelműen a luxusóraipar felé tolódtak el. Nyilván a 8L35-ös szerkezetet, a tükröződésmentes zafírt, a kerámiabetétes lünettát, az ISO diver 200 minősítést, a limitációt és az exkluzív életérzést meg kell valahol fizetni, de a 6105 nem erről szólt. Talán tudhatták ezt a japánok is és ezért érezhették szükségét annak, hogy legyen ebből egy picit elérhetőbb árú sorozat is. Amik még így sem olcsók. Mutatom is, hogy mely modellekről van szó:

Ennek a tagjai a következők: SPB151, SPB153, SPB183, SPB237, SPB257, SPB261, SPB263, SPB265, SPB288, SPB301.

A képek forrása: https://www.seikowatches.com/global-en/ 

Gyorsan essünk túl a legfájóbb ponton, ami az árcédulát jelenti, és fél millió forinttal kellene megbarátkoznunk, pontosabban annak a hiányával. Plusz-mínusz 50 000 forint attól függően, hogy milyen szíjon adják, illetve rendelkezik-e valamilyen egyéb különlegességgel. Ugyanis a japánok nem akarták kiszúrni a rajongók szemét annyival, hogy ugyanazt az órát eladják egy alacsonyabb specifikációval rendelkező szerkezettel, kicsit kisebb tokmérettel, hanem igencsak megdolgoztak az év végi prémiumért. A közös pont a 6R55-ös szerkezet, és a 42-43 mm közötti tokméret. Minden másban viszont szabadon eresztették a fantáziájukat, ennek a sorozatnak ugyanis minden tagja kapott valami többletet, amitől szinte már-már személyiséggel rendelkeznek. Az SPB151 a biztonsági játékos, mindenben megidézi az eredeti 6105-ös legendát, csak kicsit kisebb, a számlap letisztultabb. Az SPB153 egy zöld versenyző, a különleges képessége, hogy ilyen színváltozat azelőtt sohasem létezett, és ezt a matt zöld árnyalatot sem használta még a Seiko. A 237-esről érthető módon később fogok mesélni, a 257-est egy modern, katonai hangulatú, fekete PVD bevonattal látták el, a 265-288-301-es modellek fantasztikus színeket, textúrált számlapot kaptak. Annak ellenére, hogy ez a széria az elérhetőbb árú, küllemben ezeknél érhető tetten igazán a kreativitás és a játékosság. Engem lenyűgözött, hogy egy viszonylag egyszerűnek mondható formából milyen egymástól jelentősen eltérő hangulatú órákat lehet kihozni. Sőt! Szerintem nincs szégyellnivalójuk az SLA sorozat képviselői előtt. Mivel az eredeti 6105 46 mm-es tokátmérővel, tokfültől-tokfülig pedig 49,5 mm-es méretekkel büszkélkedhetett, az SLA változatok pedig ehhez igazodtak (minimális eltéréssel), nyugodtan mondhatjuk, hogy a 42-43 mm-es „kistestvérek” sokkal közelebb állnak a mindennapi hordhatósághoz, a mai értelemben vett kényelmes viselethez. Megkockáztatom, hogy az eredeti modell szellemiségéhez is, de ezt most elengedem.

„Nincs lövedék jön ki!” - John Fujioka - Kincs, ami nincs (1981)

Bár John Fujiokának csak annyi köze van a vietnámi háborúhoz, hogy ő alakította a fogolytábor vezetőjét a Hat év, hat nap 1982-es Richard Pryor filmben (és az Amerikai Nindzsa című örökbecsű mesterműben ő volt Michael Dudikoff mestere, csak mondom…), a Seiko 6105-nek viszont komolyabb szerepet osztottak ebben a konfliktusban. A háborúban szolgáló katonák meglehetősen érdekes karórákat hordtak, az archív fényképeken felismerhetünk olyan órákat, mint a Glycine Airman Special, a Bulova MIL-W-3818A, vagy a Benrus DTU-2A/P.

A képek forrása: https://wornandwound.com/the-px-watches-of-vietnam-a-survey-of-non-issued-popular-military-watches-of-the-vietnam-war/ és https://coron.et/new-long-reads/seiko-watches-from-the-vietnam-war

A vietnámi hadszíntér a karórák számára is komoly kihívást jelentett. A magas páratartalom, a víz, a sár, vagy a komolyabb fizikai behatások is szerves részei voltak a mindennapoknak, ezért csak az olyan órák bírták ezt a közeget, amiknek az építései minősége kiemelkedő volt. Az amerikai katonák az úgynevezett PX, azaz Post Exchange üzletekben jutottak hozzá olyan árucikkekhez, mint a karóra, vagy a piperecikkek, esetleg valamilyen extra ruházat. Ezeket a boltokat az amerikai hadsereg működtette, és a kedvezőbb adóterhek miatt olcsóbban lehetett hozzájutni a kívánt termékekhez.

Ilyen volt egy PX Store a vietnami háborúban
A kép forrása: https://www.aafes.com/TimeLine/

Így ismerhették meg, és szerethettek bele a katonák a Seiko számos modelljébe, köztük a 6105-be is. Ha már ennél a témánál tartunk, beszéljünk arról is, hogy miként kapta a rajongóktól ez az óra a Willard becenevet.  1979-ben, tehát csupán négy évvel a háború után, bemutatták a mozikban a sokak által a filmtörténelem egyik legjobb háborús filmjének tartott Apokalipszis most című alkotást. Francis Ford Coppola mozijában Martin Sheen alakította Willard kapitányt, aki azt a küldetést kapta, hogy hajózzon fel a kambodzsai határhoz, és állítsa meg a Marlon Brando által megformált Kurtz ezredest, aki magánhadseregével elszeparálódott a valódi világtól, és nem mellesleg a normalitástól is. Martin Sheen karaktere egy Seiko 6105-öst visel, ezért a rajongóktól meg is kapta a Willard elnevezést.

A képek forrása: https://monochrome-watches.com/why-the-captain-willard-spb153-is-to-me-the-coolest-seiko-of-2020/

Mivel szeretjük az érdekességeket, mondjuk el azt is, hogy az Apokalipszis most egy mára méltatlanul elfeledett regény kissé szabadon értelmezett adaptációja. A történetet eredetileg Joseph Conrad írta meg 1899-ben A sötétség mélyén címmel. Érdemes elolvasni, ha esetleg valaki nem ismerné.

És még egy érdekesség, bár kezdünk elkanyarodni a témától: az megvan, hogy a Kincs, ami nincs Kamasukája valóban létezett? Onoda Hiroo-nak hívták, és maroknyi csapatával egészen 1974-ig nem hitték el, hogy a második világháború véget ért. Seiko kapitány, most valahol nagyon-nagyon büszke.

 „Csak a Puffin ad neked erőt és mindent lebíró akaratot!” – Bud Spencer – Kincs, ami nincs (1981)

A mindent lebíró akaratra Naomi Uemurának is szüksége lehetett, amikor fejébe vette, hogy teljesíti a „Seven Summits” kihívást, ami azt jelenti, hogy minden kontinens legmagasabb hegyét meghódítja. Hétből ötöt, amik közt ott van az Everest is, le is győzött, és ha nem hagy itt minket tragikusan fiatalon, mindössze 43 éves korában, akkor minden bizonnyal be is teljesítette volna a nagy álmát. Amikor épp nem a hegyekben volt, akkor olyan apróságokkal kötötte le magát, mint a bevezetőben már említett 12 000 kilométeres utazás az Északi-sarkvidéken, kutyaszánon. Mondhatjuk, hogy Uemura az utolsó nagy, rekordokat felállító és döntögető kalandorok egyike volt, akit hű társa egy Seiko 6105 kísért el a kalandjaira.

A kép forrása: https://www.seikowatches.com/us-en/products/prospex/special/uemura_1970_limited/index

Úgy gondolom, hogy ennyi történelem után rákanyarodhatunk arra a kiadásra, ami nem a hegyeket, a sarkvidéket, vagy a mozivásznakat hódította meg, hanem az én pici törékeny szívemet.

SPB237J1 - Seiko Prospex 1970 Heritage Diver’s Watch „Captain Willard”

Ezt az órát lehetetlen jól lefényképezni. Nem a saját, béna mobilos kis képeim miatt szeretnék mentegetőzni, hanem arra gondolok, hogy ennek az órának a valódi szépségét még a hivatalos termékfotók sem adják vissza. Az interneten fellelhető képek véleményem szerint vagy nagyon sterilek, vagy túlzottan sötét tónusúak, ezért volt is bennem némi kétely, hogy élőben nem lesz-e kicsit „játékórás” megjelenésű. Nem vitték-e túlzásba ezt a mesterségesen öregített vintage hatást. A szürkés textúrált számlap a fotókon ugyanis túlzóan hangsúlyosnak érződött, az indexek bézses színe pedig műpatinás hatást keltett. Az óráról készült videók esetében már sokat javult a helyet, de a stúdiók fényviszonyai bizonyos elemeket, például a szíj valós színét túlszaturálták, vagy épp az ellenkezője, nagyon hideg árnyalatúvá tették. A lünetta jelölései pedig néhol ezüstösnek, vagy kimondottan barnának tűntek, semmint bronznak. Ezért aztán nagyon vártam, hogy végre a saját szememmel is láthassam ezt a modellt, mert az a tapasztalatom, hogy a Seiko órái élőben sokkal-sokkal szebbek, mint a róluk készült képeken. Szerencsére ezúttal sem kellett csalódnom a japánokban.

Kezdjük ott, hogy ez az óra nem csillog. Nincs tolakodó fényes tükörpolír, ezért nem veszítette el az eredeti 6105 műszer- vagy szerszámszerűségét. A matt, szálcsiszolt felület gyönyörű, kihangsúlyozza az óra aszimmetrikus formáját, amit párnatoknak is neveznek. A belső fele fényesre polírozott, a hátlap viszont nem rejteget semmi különlegességet, csak a Prospex sorozat jellegzetes, dombornyomott Kanagawa hullámát. A tok az eredeti 6105-ös 44 mm-es átmérőjéhez képest 42-mm-re csökkent, de a tokfültől-tokfülig mért távolság nem változott jelentősen, 47 mm helyett 46,6 mm lett. Dimenzióiban bár kisebb, de optikailag ez nem annyira jelentős változás a kiindulási alaphoz képest, ugyanakkor a végeredmény egy hétköznapokon hordhatóbb óra lett. Az SPB237 vastagsága 13,2 mm, míg a 6105-ös 13 mm volt. Mivel ez az új változat NATO szövetszíjat kapott, ez a magasság hatványozottan érződik, hiszen hiába van a toknak egy erős alávágása a csuklónk felé, a szíj miatt nem tud felfeküdni rá úgy, mint a fém vagy gumiszíjas társai. Az SPB237 súlya 106 g, amit jelen esetben a szövetszíjjal kell érteni, az őse viszont kicsit légiesebb volt a gumiszíján, mivel az csak 90 grammot nyomott.  A súlykülönbséget a méreten kívül az is befolyásolhatta, hogy a régi változat Hardlex, az új kiadás viszont már domború zafír üveget kapott, ami természetesen tükröződésmentes is.

Ne is szépítsük, a Willard, vagy Uemura, kinek melyik becenév tetszik jobban, egy nagy óra. Régen is az volt, és most is az, ugyanakkor nagyon kényelmes. A stílusához, a műszerszerűségéhez szüksége is van ezekre a méretekre, mert az összhatás így tud érvényesülni, kicsit szembemegy a mai trendekkel, amikor az órák méretei inkább csökkenő tendenciát mutatnak. Szerintem kisebb méretben ez a formanyelv egyszerűen nem működik ilyen hatásosan. Ha nem vagyunk biztosak benne, hogy jól fog mutatni rajtunk, akkor fogadjuk meg azt az örökérvényű bölcsességet, hogy be kell menni egy üzletbe, és fel kell próbálni. Csak így lehetünk biztosak abban, hogy mennyire lesz kényelmes az együttlét, és hogy fog mutatni majd a kezünkön.

A lünetta festett, matt fekete, 120 klikkes, egyirányba forgatható, és a rajta látható indexek és jelölések színe fényviszonyoktól függően más és más. Erős fényben kissé ezüstös, árnyékosabb helyeken viszont bronzos beütésű. Pont olyan, mintha egy eredetileg ezüstös festék az évtizedek alatt megpatinásodott volna. Ugyanez igaz a számlapon látható nem festett, hanem rakott indexekre is, amik számos fotón „hallókészülék sárgának” tűnnek, pedig a valóságban nem azok. Egyértelműen fehérek, de pont azt az árnyalatot alkalmazták, ami elhiteti velünk, hogy ez a szín negyven évvel ezelőtt még hófehér volt, de megrágta az idő vasfoga, ennek megfelelően hol kicsit sárgás, hol kicsit barnás. Az indexeket körülölelő fényes polírozott keret viszont nagyon élesen elhatárolja egymástól a számlap szürkés mintáját és az indexeket.

Ezen a ponton megemlíteném, hogy ezúttal nyoma sincs minőségbiztosítással kapcsolatos problémáknak. Az interneten egy időben sok fórumon panaszkodtak arról, hogy a Seiko nem figyel eléggé oda olyan részletekre, mint például az indexek jelöléseinek egyvonalba történő beállítása, vagy a lünetta holtjátékának kiküszöbölése. Minden gyönyörűen egyvonalban van, a lünetta határozottan mozog, sőt, talán ezúttal túlzásba is estek egy kicsit, mert egészen komoly erőt kell kifejteni ahhoz, hogy körbetekerjük.

Ha már a részleteknél tartunk, akkor ideje elmerülnünk az SPB237 fénypontjául szolgáló számlap mélységeibe. A Seiko a textúrált számlapokat sokáig a Grand Seiko privilégiumaként kezelte. Az SPB237 azon ritka kivételek egyike, amikor egy kis luxus leszivárog az alsóbb szintekre is. Némely fórumokon a „Grey Birch” becenévvel is illették ezt a kiadást, mert a számlap mintája megidézi a Grand Seiko SLGH005G modelljét, aminél maga a gyártó nevezte Shirakaba-nak, angolul „White Birch”-nek ezt a nyírfa törzsére emlékeztető mintát. Véleményem szerint ez kicsit túlzás, mert a Grand Seiko esetében ez a mintázat gyönyörű, mély, háromdimenziós hatást kelt, de az SPB237 esetében ez az optikai játék kifejezetten szolid. Messzebbről nézve inkább szemcsésnek tűnik a számlap, a finom, leheletnyi vékony erezetre emlékeztető minta csak közelebbről és erősebb fényviszonyok mellett válik láthatóvá. Ám akkor nagyon. Ha elkapjuk a megfelelő szöget, és a fényviszonyok is kedvezőek, akkor tényleg lélegzetelállító a szépsége ennek a textúrának, és konkrétan egy élmény ránézni. Valószínűlen nem én vagyok az egyetlen, akit ez levett a lábáról, mert az SPB237 megjelenése óta több alap Seiko modell is kapott valami hasonló számlapmintázatot.

Érdekesség még, hogy ez az óra Diver’s 200m minősítéssel rendelkezik, tehát megugorja az ISO 6425 követelményeit. Ezt 2018-ban szigorították, ennek értelmében minden egyes indexnek látszódia kell, és lumineszcens bevonatot kell kapnia. Sok óragyártó a dátumablakot teszi a három órát jelölő index helyére, de ez a megoldás jelen esetben nem működött volna. Mivel ez egy búváróra, a Seiko nem engedhette meg magának, hogy elveszítse a Diver’s minősítést, ezért a dátumablak háttere fehér lett, és egy kis indextöredékkel kiegészítették, így megmarad a számlap szimmetriája, és a szigorúbb ISO szabvány is teljesült.

A mutatók jellegzetesek, a gyár a komolyabb búváróráin hagyományosan ezeket használja. Tömzsik, vaskosak, és természetesen ezek is gazdagon kaptak a LumiBright anyagból, hogy sötétedés után se jelentsen gondot leolvasni a pontos időt. Az érdekesség, hogy a fény ezúttal nem zöldes, hanem kékes árnyalattal ragyogja majd be az esténket, amiben meglehetősen sokáig gyönyörködhetünk, mert a Seiko lumineszcens megoldásai évek óta párjukat ritkítják.

Az összhatás szerintem lenyűgöző. A számlap jól leolvasható, átjön az eredeti 6105 nemes egyszerűsége, de az olyan apró részletek, mint a színek, vagy a textúrált számlap közelről is izgalmassá varázsolják ezt a kiadást. Minél többet hordom, annál inkább úgy gondolom, hogy ez az óra nem olyan hatást kelt, mint egy új óra, ami réginek akar látszani, hanem olyan, mint egy régi óra, amit a nagypapa megőrzött az utókornak.

Ami a részleteket illeti, nézzük meg a szíjat is egy kicsit közelebbről. Látszólag egy sima NATO szíjjal van dolgunk, de ennél kicsivel többről van szó. Az anyaga poliészter, a Seiko szerint a szakítószilárdsága négyszerese a hagyományos textilszíjaknak. Búvárkodásra is alkalmas, könnyen szellőzik, a szövése pedig a hagyományos japán seichu fonásmintát követi. Engem leginkább az a rejtett kis részlet fogott meg, amit az óra viselése közben nem is fogunk látni. A szíj belső felén ugyanis elhelyezték a Prospex modellek egyik jellegzetes szimbólumát, Hokusai Kanagawa hullámát, és a bújtatón is kapunk egy kis finomságot, egy lézergravírozott Seiko felirat formájában. A hossza miatt sem kell aggódnunk, mert még az én 20 cm átmérőjű böhöm csuklómon is marad annyi hely, hogy vissza tudom fűzni a maradékot a pántok mögé. A színe pontosan leírhatatlan, talán a mély barnába hajló olívzöld állhat a legközelebb az igazsághoz, de ha ez nem tetszene, kapunk egy második, ugyanilyen anyagból és technikával készült szíjat is ajándékba, aminek a színe egyértelműen a szürke egy sötétebb, kékesebb árnyalatában pompázik.

Bud Spencer szerint a forgatókart a japán tankokban kurblinak nevezik, az SPB237-et viszont nem kurbli, hanem egy automata 6R35-ös hajtja. Volt már dolgom olyan Seiko-val, amiben ez teljesített szolgálatot, és nem szeretném kétségbe vonni, hogy egy konkurens svájci ETA mennyivel kifinomultabb, de a 6R35-ben eddig nem kellett csalódnom. Találni a világhálón olyan véleményeket, amik szerint épphogy csak a gyári tűréshatáron belül működik, tehát napi +25, -15 másodpercet produkál, nekem ennél lényegesen jobb tapasztalataim vannak. A Willard két hete van velem, és amióta a dobozból kivéve beállítottam, azóta gyönyörűen megy. Tény, hogy nem vagyok akkora kocka, hogy napi szinten ellenőrizgessem a Seiko applikációban a csalingálását, ezért természetesen lehetnek benne itt-ott elszórt másodpercek, de nekem pontosnak, megbízhatónak tűnik, éppúgy, ahogy az Alpinist modellem ugyanilyen szerkezettel is teszi a dolgát több mint egy éve. Azért azt se felejtsük el, hogy a 70 óra járástartalék még manapság is elismerésre méltó teljesítmény. 

A korona búvárórákra jellemzően menetzáras, az aszimmetrikus kialakítású tokforma tökéletesen megvédi a külső behatásoktól. Kitekeréskor határozottan ugrik a pozíciókba, finoman lehet operálni vele, nem érezni semmi lötyögést, lógást, kellemetlenséget. Talán egy jelölt korona még belefért volna a formatervbe, ahogy az SLA kiadások is kapnak egy lézergravírozott Prospex logót, de ez most elmaradt. Engem személy szerint nem zavar a korona jelöletlensége, számomra kihangsúlyozza a műszerszerűséget, de elfogadom, ha valaki elvárná ennyi pénzért, hogy legyen ott egy Seiko „S” vagy egy Prospex „X”.

Egy eredeti 6105 jobbra, az SPB237J1 balra. 
A kép forrása: chrono24.com

Ami jobban zavar, hogy a csomagolásra nem fektettek túl nagy energiát. Az óra a komolyabb darabokra jellemző fekete, kivágott ablakos dobozban érkezik. A védőkarton eltávolítása után szintén egy jobb fajta kartondobozban pihen az óra egy bőr, inkább műbőr párnán. A doboz belseje is bőrhatású, de ennyi is, nincs több rongyrázás. Valahol megértem, hogy a csomagolás alapvetően csak élménynövelő, nincs funkciója, magához az órához nem ad hozzá, de azért ha már ilyen sok pénzt fizet valaki, akkor jól esne ezen a téren is némi léleksimogatás.

„Csak egy halom rongyos papír!” – Terrence Hill – Kincs, ami nincs (1981)

Amennyiben ragaszkodunk egy eredeti Seiko Diver 6105-höz, akkor nagyon mélyen a zsebünkbe kell nyúlnunk. Az erősen leharcolt, megviselt, papír és doboz nélkül hirdetett példányok fél milliós árcédulánál indulnak, a szép állapotúak pedig bőven átlépik az egymilliós lélektani határt. Az idő ellenünk dolgozik, mert véleményem szerint ez már olcsóbb sohasem lesz, drágább viszont annál inkább. Az új SLA kiadások újonnan, ha még van belőlük, szintén az egymillió környékén mozognak, ellenben a használt piacon találunk kedvezőbb árú, papíros, dobozos használt példányt. Feltehetőleg idővel ezek is drágulni fognak, különösen ha az extra alacsony számban gyártott Uemura limitált változatokról beszélünk. Az SPB Willard sorozat esetében a félmillió forint elgondolkodtató. A svájci konkurencia erős, ilyen magas összegért már a Tissot, Certina, Edox, Doxa, Longines de még a Tag Heuer is tárt karokkal fogad minket, és ad nekünk valami szépet. (Utóbbi mondjuk pont okosórát, de az már egy másik történet). Ha nyitottak vagyunk a mikrobrandek világa felé, akkor pedig kinyílnak a tejjel-mézzel folyó Kánaán kapui előttünk. Véleményem szerint a helyzet az, hogy ezen az árszinten már a józan ész, és a racionális döntések nem jutnak jelentős szerephez, csakis az ízlés és a szerelem áll a középpontban. Az számít, hogy ki hol ütötte be a fejét, és mennyire, meg persze az is, hogy mindez mennyit ér meg neki. Az SPB Willard / Uemura sorozat egyetlen tagjának sincs szégyellnivalója a versenytársai előtt. Megvan a pedigréje, a vaskos történelme, és véleményem szerint a minősége is ahhoz, hogy komoly tényező legyen ebben az árszegmensben. Hogy megér-e ez nehezen megkeresett félmillió forintot? Ha engem kérdeztek, akkor a Seiko Willardért cserébe az nem több, „csak egy halom rongyos papír”.

Előnyök:
- A múlt, a történelem 
- Kiváló építési minőség
- ISO 6425, menetes koronazár, egyirányba forgatható lünetta, Diver's 200m vízállóság
- LumiBright
- Tükröződésmentes zafírüveg
- Kényelmes, seichu fonású NATO szíj, és hozzá egy ajándék szíj

Hátrányok
- A csomagolás illeszkedhetne jobban az óra magas minőségéhez